Előző blogomon már kapott ez a könyv egy ömlengő, nyáladzó bejegyzést, de úgy gondolom, megérdemel egy kicsit összeszedettebbet. Hogy miért? Mert ez a könyv rólam szól. Tele van motivációval, minden sora azt súgja, hogy írjak, írjak és írjak. De közben mégis sokkal több ennél.

A történetről:

Cath Simon Snow rajongó. Oké, az egész világ Simon Snow rajongó. De Cathnek a rajongás az élete - és nagyon jó benne. Az ikertestvérével, Wrennel már gyerekkorukban a Simon Snow sorozatba helyezték magukat, ez segítette őket át azon az időn, amikor az édesanyjuk elhagyta őket.

Olvasás. Újraolvasás. Simon Snow fórumokon való lógás, Simon Snow fanfiction írás, minden egyes filmpremierkor egy könyvbéli karakternek való felöltözés.

Cath tesója később kinőtte magát a fandomból, de Cath nem tudta elengedni. Meg hát nem is akarta.

Most, hogy főiskolára mennek, Wren megmondta testvérének, nem lesznek szobatársak a kollégiumban. Cath magára maradt, teljesen a komfortzónáján kívül kell lennie. Kapott egy udvariatlan szobatársat illetve az állandóan jelenlévő, iszonyat helyes barátját, egy történetírást oktató tanárt, aki szerint a fanfictionök a civilizált világ végét jelentik, és egy helyes osztálytársat, aki mindig csak szavakról akar beszélni. Közben állandóan az apja miatt aggódik, aki nem csak szeretetteljes, de törékeny és még sosem volt egyedül.

A kérdés: meg tudja csinálni? Meg tudja csinálni anélkül, hogy Wren ne fogná a kezét? Készen áll arra, hogy a saját életét tudja élni? Hogy a saját történeteit tudja írni?

Vagy folytatni fogja azt, amit eddig is tett: mások történetében fog élni?

Annak, aki nem ismeri a fanfictionök világát, illetve teljesen más, mint Cath, talán joggal mondhatja: ebben a könyvben semmi nem történik. Pedig ez egyáltalán nincs így: ebben a könyvben minden történik. Elképesztő, amit Rowell csinált ebben a könyvben: fogott egy igazán kicsi komfortzónával rendelkező lányt, aki nehezen tud ismerkedni, nehezen lép ki a megszokottból, a való világ helyett szívesen él egy kitalált világban, aztán ezt a lány egyszer csak főiskolára vitte az ikertestvére nélkül: a lányra pedig rázódul az eddigi olyan világ, amitől elzárta magát.
Hiszen bár voltak barátai otthon is, de ők a nővéreivel kötött barátai voltak - és amúgy is mindenki jobban szerette Wrent, pedig ugyanolyanok voltak. A szobatársa, Reagen pedig annyira bunkó, a barátja Levi pedig mindig jelen van. Közben irigykedik testvérére, aki mindent a szobatársával csinál, állandóan róla beszél, közben nem veszi észre, hogy a testvérével mi van. Persze Cath végül kialakít egy egészen furcsa, de mély és igaz barátságot a lánnyal, aki már az első percben bunkó volt vele. Levi pedig... feltűnően rendes, megértő és érdeklődő és annyira aranyos. Persze ez csak egy része: Rowell megint csak megjelentette a családi problémákat, ott volt az apa, akiért aggódni lehetett, az anya, aki egyszer annyi idő után megjelent és mintha elvárta volna, hogy a lányok megbocsássanak neki. Ez Cathnek nem ment ilyen könnyen - bár sosem voltam ilyen helyzetben, de nem hiszem, hogy ez felróható a lánynak.
Cath ebben a könyvben megnyílt. Fantasztikus volt, ahogy fokozatosan, lassan és baromi reálisan sikerült levetkőznie magáról a zárkózott énjét, de persze nem kell pálfordulástól félni: végig önmaga maradt közben, csak egy nyitottabb, szociálisabb verziót kaptunk.
A másik téma, amivel a könyv foglalkozott és szerintem hatalmas pozitívum, a fanfictionök kérdése: én is írok és mindig is írtam. Bár én nem egy könyv világát alkottam újra, azt csak most kezdem, hanem inkább zenészekről írtam ilyesfajta írásokat,  de attól még a lényeg ugyanaz: lehet szánalmas bevallanom, de ez van: én is éltem ezeknek a világában, mert... azt hiszem a könyv ezt százszor jobban megfogalmazza:

- Miért írunk történetet?
Az egyik idősebb tanuló, egy srác, úgy döntött, elkezdi a játékot - Hogy kifejezzük magunkat.
- Helyes - mondta Professor Piper - Ezért írsz?
A fiú bólintott.
- Rendben, mi másért írunk?
- Mert szeretjük a saját hangukat - felelte egy lány. Olyan haja volt, mint Wrennek, talán még királyabb. Úgy nézett ki, mint Mia Farrow a  Rosemary’s Baby-ben (egy Ray-Bant viselve).
 - Igen - nevetett Professor Piper. Tündéri nevetés volt, gondolta Cath - Én is mindenképp ezért írok. Ezért is tanítok - mindenki vele nevetett - Mi másért?
Miért írok? Cath egy mély válasszal próbált előállni - tudva, hogy úgy sem mondana semmit, még ha ki is találna valamit.
- Hogy új világokat fedezzünk fel - mondta valaki.
- Hogy régieket fedezzünk fel - mondta valaki más. A tanár bólintott.
Hogy máshol legyünk, gondolta Cath.
- Tehát - mondta Professor Piper - hogy értelmet nyerjünk magunkat?
- Hogy szabadok legyünk - mondta egy lány.
Hogy megszabaduljunk magunktól.- Hogy megmutassuk az embereknek, hogy mi van a fejünkben - mondta egy srác szűk piros nadrágban.
- Feltéve, ha akarják tudni - bólintott Professor Piper. Mindenki nevetett.
- Hogy megnevettessünk másokat.
- Hogy figyelmet kapjunk.
- Mert ez minden, amit tudjuk, hogyan kell csinálni.
- A magad nevében beszélj - vágott közbe a tanár - Én tudok zongorázni. Folytassátok. Imádom ezt. Imádom.
- Hogy ne halljuk a hangokat a fejünkben - mondta a srác, aki Cath előtt ült. Rövid fekete haja volt, ami egy sötét foltba ért össze a nyakán.
Hogy vége legyen, gondolta Cath
Hogy ne legyünk többé sehol egyáltalán.
 - Hogy nyomot hagyjunk magunk után - Mia Farrow mondta - hogy valami olyan hozzunk létre, ami túlél minket.
A fiú Cath előtt megint megszólalt - Aszexuális reprodukció.
Cath elképzelte magát a laptpjánál. Megpróbálta az érzelmeit szavakba formálni, hogy mi történt akkor, amikor jó volt, amikor működött, amikor a szavak észrevétlenül jöttek ki belőle, a mellkasából szöktek fel, mint a rímelés, mint az ugráló kötelezés, gondolta, ugrálni mielőtt a kötél megüti a bokád.
- Hogy megosszunk valami igazat - válaszolta egy másik lány. Még egy Ray Ban.
Cath megrázta a fejét.
- Miért írunk? - kérdezte újra a tanár.
Cath lenézett.
Hogy eltűnjünk.

Mindeközben a könyv nem csak a miért írunk kérdésre ad választ, hanem a fanfictionök elvi kérdésével is foglalkozik. A tanár, Professor Piper természetesen ellenzi, azzal indokolja, hogy az más világa, nem a sajátunk. Persze eljátszhatunk a gondolattal, de nem alkothatjuk újra. Mert nem a miénk. Cath szerint abban a pillanatban, hogy mi változtattunk rajta, a miénké válik. De hiába, a tanárt nem sikerült meggyőznie, Cathnek meg kellett írnia egy saját történetet.

Ezt róhatom fel talán a könyv egyetlen hibájaként. Ugye a regény hatalmas különlegessége, hogy fejezetenként meg van szakítva a Simon Snow történetekkel, néha kapunk az igaziból, azonban sokszor Cath írásaival ajándékoz meg minket Rowell. Azonban a könyv végén végül sikerült megírnia Cathnek a történetét, azonban azt nem olvashatjuk el. Ezt nem árulom el, miről szól, hatalmas spoiler lenne szerintem. Viszont elgondolkodtató és rengeteg kérdés fogalmazódhat meg bennünk. Legalábbis bennem megfogalmazódtak.

A könyv másik pozitívuma - beszéljünk ezekről, csak ez van szinte -, hogy nem papírmasé figurákkal dolgozik. Az Eleanor and Park után féltem kissé, hiszen ott is húsvér karaktereket kaptunk, féltem, hogy csalódni fogok, azonban ez nem lett így: Rowell hozta a szintet. Nem csak Cath karaktere lett kidolgozott, hanem a többieké is. Ott van Wren, aki éppen különutakon jár, rajta keresztül is bemutat valamit a könyv, az állandó bulizás, az "ezaz mostmár élek" életmódot bírálja, hogy vajon helyes-e állandóan részegre inni magunkat, hogy ezzel bizonyítsunk valamit. Ott van Levi, az ultimate boyfriend goal, aki annyira emberi és valós lett - érdeklődik Cath iránt, megismerjük pár negatív tulajdonságát is, fantasztikus. Bárcsak nekem is lenne egy Levim! Reagen is kitűnőre sikeredett, a szúrós sündisznó volt az, aki legtöbbet segített Cathnek, még akkor is, ha ezt önmaga sem ismerné be.

Hála istennek egy könyv, amiben karakterfejlődés is van! Ez pedig egyrészt Cath, akit már fenn említettem, a másik viszont Wren, hiszen ő is jelentős eseményeken megy keresztül. Bár a könyv nem köré épül, de mégis megismerhetjük, hogy ő hogyan küzd meg ugyanazokkal a problémákkal, mint főszereplőnk, hiszen a könyvben megjelenik számukra egy igencsak kényes és fájdalmas kérdés: az anya téma. De erről nem szeretnék többet írni, inkább a könyvet olvassátok el.

Szóval igen, egy megint csak tökéletes Rowell könyvet kaptunk. Csak dicsérni tudom, nekem nagyon sokat jelentett ez az olvasmány, hatalmas nagy hatással volt rám, pedig nem történt benne semmi különös.

A könyv még nem jelent meg magyarul, a fenti idézetek és a fülszöveg saját fordítás :)