Bár következő bejegyzésemben a Vácon tett kirándulásomról terveztem írni, de ez most várat magára kicsit. Ennek oka, hogy életem egyik legmeghatározóbb könyvélményén vagyok túl és bár lehet senki nem fogja elolvasni, de mégis írnom kell róla. Emellett a könyv mellett nem lehet csakúgy elsétálni, hátat fordítani neki, aztán ha esetleg kötelezőolvasmány, a tanórán adott vázlatot betanulni a dolgozatra. Ez a könyv szerintem nevetségesen alul értékelt és egyáltalán nem értem, miért nem örvend nagyobb elismertségnek a fiatalok körében, amikor van olyan jó, mint a Zabhegyező. Ez a könyv túl jó ahhoz, hogy egy egyszerű kötelező legyen.

Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.

A leírás alapján tényleg nincs benne semmi érdekes. Elég hihetetlen, hogy egy ezerkilencszázhúszas években játszódó regény, ami egy katonaiskoláról szól fiú szereplőkkel ennyire tetszett nekem, illetve, hogy a sorok között és a szereplőkben sikerült megtalálnom magamat. De ezekről később.
Iskola a határon. Igazából már a cím elég sok mindent magában hordoz. Bár az iskola tényleg a nyugati határon van, de ez a határ a felnőtté válás határát is jelzi, és a könyv nagyrészt erről szól.
Ottlik szemtelenül modern. A szóhasználat, a káromkodások, az elbeszélőmód, hogy a történet egyáltalán nem kronológiai sorrendben játszódik, hogy a történetet egy másik írás (erről később) köré építette... Tényleg csak dicsérni tudom. Tele van mélyebbnél is mélyebb gondolatokkal, olyan mondatokkal, amiket mindenkinek ismernie kéne, mert elképesztő üzeneteket rejt. Sőt, aki tud a sorok között olvasni, az még többet talál benne. Ugyanis Ottlik remekül le tudta írni a leírhatatlant, olyan érzéseket írt körül, amik mindannyiunkban lejátszódnak akár nap mint nap.
Még számtalan más dolog tette ezt a művet fantasztikussá. Az egyik maga benne is van a könyvben.  „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.” Ottlik ezt az egészet remekül érzékeltette. A könyv azon tulajdonsága, hogy nem időrendben játszódik a történet, pont ezt tette lehetővé. Egyik pillanatban még újoncok a katonaiskolában, utána arról ír, hogy negyedéves korukban mi történt velük, ugrál térben és időben. Ehhez hozzájárul az a sok-sok apróság, amivel tele van a könyv. Az olyan félmondatok, mint például "aznap gulyásleves volt ebédre", "időközben feltörtem a diót" az egészet annyira valóssá és igazivá teszik.
A könyv úgy kezdődik, hogy a felnőtt Bébé, azaz Both Benedek megkapja egy volt iskolástársa/barátja kéziratát. Medve küldte neki, Medve Gábor, aki történetesen már meghalt. Bébére hagyta írását, aki azt tehet ezzel, amit csak akar. Bébé persze rögtön munkálkodni kezd vele, az egyesszám harmadik személyben íródott kéziratot kiegészíti, leírja az ő szemszögéből, ami esetleg másképp történt, azt írja le. Így egyszerre kapunk két nézőpontot. Szerintem ez valami fantasztikus megoldás lett illetve rohadt jó ötlet.

Hogy miért mondtam azt, hogy a könyv a felnőtté válásról szól? Mert így van. Mikor ezek a fiúk bekerülnek a katonaiskolába elszakadnak biztonságot rejtő családi fészküktől, meg kell tanulniuk egy új helyen lenni, új szabályok közt, egy olyan helyen, ahol nem ismerik a határaikat, és a játékszabályaikkal sincsenek tisztában. Pedig ezek a szabályok fontosak, de nem feltétlen jók. Ezek az élet szabályai, az életé, ami igazából elég mocsok játékot űz velünk. A kérdés az, hogy mi megtanulunk-e engedelmeskedni, behódolunk-e ezeknek, vagy hátat fordítunk nekik és megpróbálunk, ki tudja mekkora árat fizetve, de hűnek maradni önmagunkhoz. Ha hátat fordítasz, akkor rosszat teszel, mert nem állnak ki melletted, ha behódolsz, akkor is rosszat teszel, nincs jó megoldás. Vagy van? Ki számít bátornak? Aki képes ellenállni vagy aki behódol? Medve Gábor, ó, kedves Medve az utóbbit próbálta, és nagyon nehezen találta meg helyét ebben az egész forgatagban, de aztán a könyv végén kimondja saját válaszát.

„A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.

A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.

Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi.>
Lehet mélyebbre esni a földnél.


„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, 
vagyis 
„Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”