2015. július 26., vasárnap at július 26, 2015 with
0 comment(s)
Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek.
Ottlik Géza
Ottlik Géza
Bár következő bejegyzésemben a Vácon tett kirándulásomról terveztem írni, de ez most várat magára kicsit. Ennek oka, hogy életem egyik legmeghatározóbb könyvélményén vagyok túl és bár lehet senki nem fogja elolvasni, de mégis írnom kell róla. Emellett a könyv mellett nem lehet csakúgy elsétálni, hátat fordítani neki, aztán ha esetleg kötelezőolvasmány, a tanórán adott vázlatot betanulni a dolgozatra. Ez a könyv szerintem nevetségesen alul értékelt és egyáltalán nem értem, miért nem örvend nagyobb elismertségnek a fiatalok körében, amikor van olyan jó, mint a Zabhegyező. Ez a könyv túl jó ahhoz, hogy egy egyszerű kötelező legyen.
Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.
A leírás alapján tényleg nincs benne semmi érdekes. Elég hihetetlen, hogy egy ezerkilencszázhúszas években játszódó regény, ami egy katonaiskoláról szól fiú szereplőkkel ennyire tetszett nekem, illetve, hogy a sorok között és a szereplőkben sikerült megtalálnom magamat. De ezekről később.
Iskola a határon. Igazából már a cím elég sok mindent magában hordoz. Bár az iskola tényleg a nyugati határon van, de ez a határ a felnőtté válás határát is jelzi, és a könyv nagyrészt erről szól.
Ottlik szemtelenül modern. A szóhasználat, a káromkodások, az elbeszélőmód, hogy a történet egyáltalán nem kronológiai sorrendben játszódik, hogy a történetet egy másik írás (erről később) köré építette... Tényleg csak dicsérni tudom. Tele van mélyebbnél is mélyebb gondolatokkal, olyan mondatokkal, amiket mindenkinek ismernie kéne, mert elképesztő üzeneteket rejt. Sőt, aki tud a sorok között olvasni, az még többet talál benne. Ugyanis Ottlik remekül le tudta írni a leírhatatlant, olyan érzéseket írt körül, amik mindannyiunkban lejátszódnak akár nap mint nap.
Még számtalan más dolog tette ezt a művet fantasztikussá. Az egyik maga benne is van a könyvben. „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.” Ottlik ezt az egészet remekül érzékeltette. A könyv azon tulajdonsága, hogy nem időrendben játszódik a történet, pont ezt tette lehetővé. Egyik pillanatban még újoncok a katonaiskolában, utána arról ír, hogy negyedéves korukban mi történt velük, ugrál térben és időben. Ehhez hozzájárul az a sok-sok apróság, amivel tele van a könyv. Az olyan félmondatok, mint például "aznap gulyásleves volt ebédre", "időközben feltörtem a diót" az egészet annyira valóssá és igazivá teszik.
A könyv úgy kezdődik, hogy a felnőtt Bébé, azaz Both Benedek megkapja egy volt iskolástársa/barátja kéziratát. Medve küldte neki, Medve Gábor, aki történetesen már meghalt. Bébére hagyta írását, aki azt tehet ezzel, amit csak akar. Bébé persze rögtön munkálkodni kezd vele, az egyesszám harmadik személyben íródott kéziratot kiegészíti, leírja az ő szemszögéből, ami esetleg másképp történt, azt írja le. Így egyszerre kapunk két nézőpontot. Szerintem ez valami fantasztikus megoldás lett illetve rohadt jó ötlet.
Hogy miért mondtam azt, hogy a könyv a felnőtté válásról szól? Mert így van. Mikor ezek a fiúk bekerülnek a katonaiskolába elszakadnak biztonságot rejtő családi fészküktől, meg kell tanulniuk egy új helyen lenni, új szabályok közt, egy olyan helyen, ahol nem ismerik a határaikat, és a játékszabályaikkal sincsenek tisztában. Pedig ezek a szabályok fontosak, de nem feltétlen jók. Ezek az élet szabályai, az életé, ami igazából elég mocsok játékot űz velünk. A kérdés az, hogy mi megtanulunk-e engedelmeskedni, behódolunk-e ezeknek, vagy hátat fordítunk nekik és megpróbálunk, ki tudja mekkora árat fizetve, de hűnek maradni önmagunkhoz. Ha hátat fordítasz, akkor rosszat teszel, mert nem állnak ki melletted, ha behódolsz, akkor is rosszat teszel, nincs jó megoldás. Vagy van? Ki számít bátornak? Aki képes ellenállni vagy aki behódol? Medve Gábor, ó, kedves Medve az utóbbit próbálta, és nagyon nehezen találta meg helyét ebben az egész forgatagban, de aztán a könyv végén kimondja saját válaszát.
A könyv rengeteg kérdést vet fel. Például a barátságról. Ugye a történet egy fiúiskolában játszódik, így kapunk bőven a diákháborúkból, a klikkesedésről (na mert persze volt), az érdekbarátságokból, csalódásokból, azokból a borzalmas ambivalens érzésekből... Van egy bekezdés, ami szerintem elég sokat elmond. Mi a fontosabb? Egy barát, akivel tényleg jól érzi magát az ember, félszavakból is megértik egymást, vagy az, hogy egy jól kinéző társaság tagjai legyünk? Egyáltalán melyik nekünk a fontosabb? És miért?Iskola a határon. Igazából már a cím elég sok mindent magában hordoz. Bár az iskola tényleg a nyugati határon van, de ez a határ a felnőtté válás határát is jelzi, és a könyv nagyrészt erről szól.
Ottlik szemtelenül modern. A szóhasználat, a káromkodások, az elbeszélőmód, hogy a történet egyáltalán nem kronológiai sorrendben játszódik, hogy a történetet egy másik írás (erről később) köré építette... Tényleg csak dicsérni tudom. Tele van mélyebbnél is mélyebb gondolatokkal, olyan mondatokkal, amiket mindenkinek ismernie kéne, mert elképesztő üzeneteket rejt. Sőt, aki tud a sorok között olvasni, az még többet talál benne. Ugyanis Ottlik remekül le tudta írni a leírhatatlant, olyan érzéseket írt körül, amik mindannyiunkban lejátszódnak akár nap mint nap.
Még számtalan más dolog tette ezt a művet fantasztikussá. Az egyik maga benne is van a könyvben. „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.” Ottlik ezt az egészet remekül érzékeltette. A könyv azon tulajdonsága, hogy nem időrendben játszódik a történet, pont ezt tette lehetővé. Egyik pillanatban még újoncok a katonaiskolában, utána arról ír, hogy negyedéves korukban mi történt velük, ugrál térben és időben. Ehhez hozzájárul az a sok-sok apróság, amivel tele van a könyv. Az olyan félmondatok, mint például "aznap gulyásleves volt ebédre", "időközben feltörtem a diót" az egészet annyira valóssá és igazivá teszik.
A könyv úgy kezdődik, hogy a felnőtt Bébé, azaz Both Benedek megkapja egy volt iskolástársa/barátja kéziratát. Medve küldte neki, Medve Gábor, aki történetesen már meghalt. Bébére hagyta írását, aki azt tehet ezzel, amit csak akar. Bébé persze rögtön munkálkodni kezd vele, az egyesszám harmadik személyben íródott kéziratot kiegészíti, leírja az ő szemszögéből, ami esetleg másképp történt, azt írja le. Így egyszerre kapunk két nézőpontot. Szerintem ez valami fantasztikus megoldás lett illetve rohadt jó ötlet.
Hogy miért mondtam azt, hogy a könyv a felnőtté válásról szól? Mert így van. Mikor ezek a fiúk bekerülnek a katonaiskolába elszakadnak biztonságot rejtő családi fészküktől, meg kell tanulniuk egy új helyen lenni, új szabályok közt, egy olyan helyen, ahol nem ismerik a határaikat, és a játékszabályaikkal sincsenek tisztában. Pedig ezek a szabályok fontosak, de nem feltétlen jók. Ezek az élet szabályai, az életé, ami igazából elég mocsok játékot űz velünk. A kérdés az, hogy mi megtanulunk-e engedelmeskedni, behódolunk-e ezeknek, vagy hátat fordítunk nekik és megpróbálunk, ki tudja mekkora árat fizetve, de hűnek maradni önmagunkhoz. Ha hátat fordítasz, akkor rosszat teszel, mert nem állnak ki melletted, ha behódolsz, akkor is rosszat teszel, nincs jó megoldás. Vagy van? Ki számít bátornak? Aki képes ellenállni vagy aki behódol? Medve Gábor, ó, kedves Medve az utóbbit próbálta, és nagyon nehezen találta meg helyét ebben az egész forgatagban, de aztán a könyv végén kimondja saját válaszát.
„A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”
Sosem képzeltem volna, hogy erre is szüksége van az embernek. Hányszor néztem vala, az ősidőkben, a gyakorlótér széléről vágyakozva Merényiéket, amint rúgták a labdát. Most én is velük rúgtam boldogan.Teljesült a vágyam, de ezzel is pusztult, s vele együtt más is romlani kezdett. Arra vágytam most, hogy ne csak rúgjam a labdát, hanem kívülről nézzem vágyakozva.Aztán bennem felvetődött a kérdés, miszerint ki a jó tanár? Aki megalázó, szigorú módszerekkel szerzi meg a tiszteletet, amihez félelem és gyűlölet is vegyül, vagy esetleg, ha valaki kicsit kedvesebben, elnézőbben viselkedik a tanulókkal, nem bünteti meg őket a legapróbb dolog miatt, hanem emberibb eszközökkel szerzi meg a neki járó tiszteletet? Mennyire fontos a szigor és meddig használható és meddig számít emberi dolognak?
Mindemellett Ottlik ír a szavak szükségéről, lényegéről. És most szeretném bemásolni ezt a bekezdést, mert ebben minden benne van. Tényleg minden.
Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna éni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból;viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani:elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét:a valóságot. Van aki a szerénységből ért, van aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene:egy hadsereg és millió géppuska. De mit akart ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek?Szeretném egy másik hatalmas pozitívumát is kiemelni a könyvnek. Az pedig a tökéletes karakteralkotás lenne. Mondtam már, hogy Ottlik Géza egy zseni? Igen, biztosan, de szívesen megismétlem.
Ottlik Géza egy istenadta zseni, egy tehetség.
Ilyen húsvér karakter alkotásra nem minden nap lát az ember példát. Nem fényezte főszereplőit, itt nincsen fekete vagy fehér karakter, mindenkiben van valami rossz és egyben jó is, mindenki más, különálló, lélegző, oxigént szívó és szén-dioxidot kilélegző szereplő. Mindenkit imádtam. De talán a legnagyobb kedvencem maga Medve lett, illetve Bébé, ők ketten, akiket annyira nagyon imádok. De persze szeretem én Szeredy Danit is, Colaltot, sőt még azokat a mocsok Merényiéket is Schulzével együtt. Nagyon a szívemhez nőttek, ahogyan a könyv is.
Kedvenc mondatok a könyvből:
Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.
A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi.>
Lehet mélyebbre esni a földnél.
vagyis
„Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi.>
Lehet mélyebbre esni a földnél.
Na ügye, hogy magunkra lehet találni ebben a könyvben? Több mindent nem szeretnék kiírni belőle. A lényeg, hogy tele van elgondolkodtató szavakkal, félszavakkal, mondatokkal, jelképekkel, bekezdésekkel, egy elgondolkodtató könyvvel. De nem szeretném lelőni a poént, ha esetleg elolvasná vagy már elolvasta valaki, az majd gondolkodik rajtuk.
De azért még a könyv egy fő mondatát szeretném leírni.
„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, De azért még a könyv egy fő mondatát szeretném leírni.
vagyis
„Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
Címkék: book, bookworm, iskola a határon, könyv, magyar író tollából, meghatároz, ottlik géza, vélemény, véleményezős
2015. július 14., kedd at július 14, 2015 with
0 comment(s)
Hát ha tényleg érdekel, először is biztos arra vagy kíváncsi, hogy hol születtem, meg jaj, milyen gyerekkorom volt, meg hogy a szüleim hogyan jöttek össze, mit csináltak addig, meg minden, szóval ilyen Copperfield Dávid-os hülyeségekre, csak hát ebbe én, tudod, nem mennék bele, az az igazság.Két éve, tizenhat évesen olvastam először a Zabhegyezőt. A könyv maga tetszett, de úgy éreztem, mintha Holden rám öntötte volna mondanivalóját, nekem pedig nem volt lehetőségem felfogni, hogy mit akar az egész jelenteni.Emlékszem, mikor becsuktam a könyvet az első olvasás után: sokkoló volt, pedig nem is tudtam mi is volt olyan nagyon sokkoló. Ugyanezt éreztem az Egy különc srác feljegyzéseivel is, egyébként azt is tervezem majd újraolvasni. Ez az a két könyv, amihez úgy érzem nem voltam elég érett, de talán még most sem vagyok.
Mielőtt azonban belekezdenék a könyvről alkotott véleményem kifejtésébe, szeretnék pár szót ejteni magáról a fordításból. Ahogyan olvasgattam moly.hu-n véleményeket róla, sokakat felháborít, hogy megváltoztatták a címet és nem értik, miért kellett a mai szleng és nyelvi közegbe illeszteni a regényt. Szerintem nincsen semmi baj vele, sőt. Nem mondom, hogy Gyepes Judit fordítása rossz lenne, mert tényleg szépen fogalmaz és nagyon jó munkát végez, azonban előfordult velem, hogy nem értem. Ez persze azért van, mert már azokat a szavakat régen nem használjuk. Kétségtelen, hogy furcsa volt ezeket a modern szavakat egy olyan régi műben olvasni, mint a Rozsban a fogó, de igazából teljesen korrekt volt. A könyv eredeti nyelvén, angolul még mindig teljesen érthető, hiszen olyan szavakat használt, mint crap, illetve goddam, fuck, illetve megjelennek olyan kifejezések, mint give a damn, sőt önmagában a damn is sokat szerepel. Ez számunkra elég természetesnek hathat, azonban Salinger korában ez igencsak nagy újdonságnak számított. Így, mivel az eredeti még mindig nem elavult, azonban idővel Gyepes Judit fordítása annak számított, szükség volt erre. Az új fordításhoz adtak egy kis mellékletet, amiben a fordító, Barna Imre fejti ki ezt. A másik probléma maga a cím kérdése volt.
Mikor először olvastam a Zabhegyezőt, egyáltalán nem értettem a címet. Miért Zabhegyező? Értem, hogy van benne az a dalocska, de miért zabhegyező? Mi a jelentősége? A kötet eredeti címe Catcher in the Rye sem magyarázta meg a kérdést számorma, nyilván mert nem ismertem a regényben szereplő Burns verset eredeti nyelven. Felesleges lenn leírnom a cím keletkezésének történetét, helyette belinkelem a melléklet pdf linkjét, amiben le van írva. Viszont bemásolom a különbséget a két fordításból.
Mikor először olvastam a Zabhegyezőt, egyáltalán nem értettem a címet. Miért Zabhegyező? Értem, hogy van benne az a dalocska, de miért zabhegyező? Mi a jelentősége? A kötet eredeti címe Catcher in the Rye sem magyarázta meg a kérdést számorma, nyilván mert nem ismertem a regényben szereplő Burns verset eredeti nyelven. Felesleges lenn leírnom a cím keletkezésének történetét, helyette belinkelem a melléklet pdf linkjét, amiben le van írva. Viszont bemásolom a különbséget a két fordításból.
„– Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?
– Na, mi? Ne beszélj rondán.
– Ismered azt a dalt, hogy »Ki kap el, hanyatt-homlok futsz a rozson át?«. Na, hát én…
– Az úgy van – javít ki a Phoebe –, hogy »Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át«.
– Vers ez. Egy Burns-vers.
Jó, igen, egy Burns-vers. De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy »Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át«. Nem jól tudtam.
– Azt hittem, úgy van, hogy »Ki kap el« – mondom. – Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.” (Barna Imre, 2015)
„– Tudod, mi szeretnék lenni? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is!
– Mi? Ne káromkodj!
– Ismered azt a dalt: Ha valaki zabot hegyez a rozsföldeken…? Én…
– Az úgy van: Ha valaki zab közt megyen a rozsföldeken… Ez egy vers, Burns írta.
– Tudom, hogy Burns írta.
Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki zab közt megyen a zabföldeken. Azzal együtt nem tudtam.
– Azt hittem, hogy zabot hegyez. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg csak ott állnék egy nagy mafla szikla szélén, hegyezném a zabot, és az volna a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy oda akar szaladni a szikla peremére, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.” (Gyepes Judit, 1964)
Lehet csak én voltam a hülye, de nekem nem volt értelmes a Zabhegyező megoldás. Igaz, tényleg sokkal jobban és kedvesebben hangzik, de szerintem a Rozsban a fogó jobban visszaadja az eredetit.
Szóval nekem semmi gondom nem volt a fordítással, sőt külön örülök is neki. Sokan felháborodtak meg nem tetszik nekik, azoknak valószínű nem is fog.
Akkor most nézzük a könyvet.
Mint minden regény után, amit elolvasok, ez után is utánanéztem molyon, pár véleményért. Meglepődtem, mennyi ember nem érti ezt a könyvet. Megjegyzem, én sem teljesen, de első olvasásra is tudtam, hogy ezzel várnom kell. Vannak könyvek, amiket nem lehet csakúgy elolvasni, vannak könyvek, amikhez idő kell, amiket át kell gondolni, érezni, átrágni, megemészteni és csak azután jöhet az ítélkezés. Na, Salinger műve is pont ilyen.
Most egyelőre tekintsünk el a mondanivalóról. A Catcher in the Rye minden tekintetben hatalmas újdonságnak és irodalmi újításnak számít. Előtte nem volt könyv, amiben trágár szavakat használta volna és ennyire hitelesen visszaadta volna a mindennapi beszédet. A mű egyáltalán nem cselekmény központú, azonban van egy-két fontosabb jelenet. Salinger elképesztően hitelesen ábrázolta Holdent, kétségtelenül remekelt abban, ahogyan belebújt ennek a tizenhét éves srácnak a bőrébe. A karakterrajz, amit megformált tényleg zseniális, kevés embernek sikerül tényleg ilyen hiteles karaktert alkotnia. A könyv olvasása során sokszor elfelejtettem, hogy nem Holden írta és hogy ez mind csak spekuláció,
Mint már említettem, első olvasáskor nem értettem, mit akart mondani Salinger. Úgy éreztem, mintha Holden a nyakamba öntötte volna az életét, azt a sok mindent amit el akart mondani. Borzasztó letargikus hangulatba kerültem a könyv miatt egyébként és hirtelen mindent én is utálni kezdtem.
Holden beteg volt - mentálisan beteg. Szeretném ezt az elején leszögezni. Sokan Holdent egy lusta, nemtörődöm, beképzelt, egyszerű lázadó gyáva alaknak tartják. Ezek az emberek vajon olvasták a könyvet? Lehet csak a vágy, hogy egyszer pszichológus legyek és ennek örömére eljátszottam a gondolattal, hogy Holden az én páciensem, de elkezdtem elemezni miközben olvastam. Számomra Holden semmi esetre sem volt gyáva. Egyszerűen csak elvesztette az öccsét, nem bízik az emberekben, mindenkit képmutatónak tart és álszentnek, mindenhol bűnt lát, az embereket rossznak és hülyének, és persze nem hallgatja meg soha senki. Emiatt persze hazudni is kezdett. Ezt le is írja, hogy ő olyan tökéletesen érteni. Holden nem találja a helyét a világban, amit utál, mert tele van elvárásokkal és ő persze utál ezeknek megfelelni, mindenhol felszínességet lát és... egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Felesleges lenne, Salinger már megtette.
Azonban még pár dolgot szeretnék kiemelni. Antolini tanár úr olyan dolgokat mondott Holdennek, amiket szerintem mindenkinek tudnia kéne. Amik fontosak. Amik elgondolkodtatnak. Amik igazak.
Kedvenc idézeteim a könyvből:
Mint már említettem, első olvasáskor nem értettem, mit akart mondani Salinger. Úgy éreztem, mintha Holden a nyakamba öntötte volna az életét, azt a sok mindent amit el akart mondani. Borzasztó letargikus hangulatba kerültem a könyv miatt egyébként és hirtelen mindent én is utálni kezdtem.
Holden beteg volt - mentálisan beteg. Szeretném ezt az elején leszögezni. Sokan Holdent egy lusta, nemtörődöm, beképzelt, egyszerű lázadó gyáva alaknak tartják. Ezek az emberek vajon olvasták a könyvet? Lehet csak a vágy, hogy egyszer pszichológus legyek és ennek örömére eljátszottam a gondolattal, hogy Holden az én páciensem, de elkezdtem elemezni miközben olvastam. Számomra Holden semmi esetre sem volt gyáva. Egyszerűen csak elvesztette az öccsét, nem bízik az emberekben, mindenkit képmutatónak tart és álszentnek, mindenhol bűnt lát, az embereket rossznak és hülyének, és persze nem hallgatja meg soha senki. Emiatt persze hazudni is kezdett. Ezt le is írja, hogy ő olyan tökéletesen érteni. Holden nem találja a helyét a világban, amit utál, mert tele van elvárásokkal és ő persze utál ezeknek megfelelni, mindenhol felszínességet lát és... egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Felesleges lenne, Salinger már megtette.
Azonban még pár dolgot szeretnék kiemelni. Antolini tanár úr olyan dolgokat mondott Holdennek, amiket szerintem mindenkinek tudnia kéne. Amik fontosak. Amik elgondolkodtatnak. Amik igazak.
Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.
Többek között rá fogsz jönni, hogy teelőtted másokat is felkavart és megrémített, sőt beteggé tett már az emberek viselkedése. Töltsön el izgalommal és lelkesítsen, hogy egyáltalán nem vagy ezzel egyedül. Sok-sok embertársadat fogta már el ugyanez az erkölcsi és szellemi felháborodás, ami most téged. Néhányuk szerencsére tanuságot is tesz küzdelmeiről. Te pedig tanulhatsz tőlük, ha akarsz. Ugyanúgy, ahogy egyszer majd, ha lesz mit, tetőled is tanulhat valaki más. Gyönyörűen működik ez oda-vissza.
Azon, hogy szerintem a vesztedbe rohansz, valami egészen sajátos, egészen borzasztó bukást értek én. A bukott ember ilyenkor még azt sem érezheti vagy hallhatja meg, ha puffan. Csak zuhan és zuhan. Olyan ember jár így, aki nem kaphatta meg a környezetétől azt, amit keresett. Vagy legalábbis amiről úgy hitte, hogy nem kaphatja meg. És ezért abba is hagyta a keresést. Úgy, hogy igazából el se kezdte. Érted?
Kedvenc idézeteim a könyvből:
Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer – kétszer! – akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni – mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sódert is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar.
A legjobb az volt abban a múzeumban, hogy mindig minden ugyanott van. Hogy nem mozdul senki. Hogy százezredszerre is azt láthattad, hogy az eszkimó épp most fogott ki két halat, a madarak javában húznak dél felé, a szép agancsú, szép karcsú lábú szarvasok még mindig isznak a tócsából, és az a csupasz mellű indiánnő ugyanazt a takarót szövi még mindig. Nincs változás. Csakis te leszel más.
Játék ám, ezt, ni. Még hogy játék! Aki nagymenőkkel van, annak naná, hogy játék, ezt elismerem, persze. De a másik oldalról nézve, ahol nincsenek nagymenők, hol a játék? Sehol. Nincs játék.Nem tudok többet írni a könyvről. Erről a könyvről nem írni kell, hanem elolvasni.
Úgy értem, féltél-e már attól, hogy minden menthetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit?
I mean did you ever get scared that everything was going to go lousy unless you did something?
Címkék: book, bookworm, catcher in the rye, rozsban a fogó, salinger, vélemény, véleményezős, zabhegyező
2015. június 22., hétfő at június 22, 2015 with
0 comment(s)
Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, méghozzá a BBC alkotását, Sherlockot, főszerepben az előbb említett Benedict Cumberbatch-csel és Martin Freemannel.
Elég régóta szemeztem ezzel a sorozattal, azonban valamiért sosem kezdtem el. Bár a tévécsatornák reklámjai el voltak árasztva ezzel és a Sherlock és Watsonnal, de nem keltette fel különösebben a figyelmem. Azonban idén, több ember ajánlgatására neki kezdtem ennek a sorozatnak. Mondanom sem kell, már az első rész megfogott.
Van valami ebben a sorozatban, ami megfogja az embert. A huszonegyedik századi Sherlock ötlete zseniális, a kivitelezés pedig még inkább. Ha valakit az alapötlet nem is fog meg, akkor maga az atmoszféra biztosan - hiszen az egész az Egyesült Királyság utcáin, egyenesen Londonban játszódik, az emberek pedig tökéletes brit akcentussal beszélnek. Hirtelen te is ott lesz Angliában, teljesen élethű lett az egész. Teljesen magával ragad bárkit.
A másik, a szereplőgárda. Egyszerűen telitalálat. És most nem csak Cumberbatchről beszélek, hanem tényleg mindenki a lehető legjobb választás volt. Persze a történet Sherlock illetve Watson élete köré épül, de van itt bőven a többiekből is: kapunk egy arrogáns Mycroft Holmest, Sherlock fivérét, egy mindig próbálkozó, kicsit szerencsétlen de nagyon okos Molly Hoopert. Aztán ott van a sorozat egyik legfantasztikusabb karaktere, a pszichopata, hataloméhes Jim Moriarty, aki mellett lehetetlen és tilos elmenni, hiszen az ő karaktere is hozzá ad elég sokat ahhoz a bizonyos Sherlock féle varázshoz, amit a sorozat eddig három évadon keresztül képes volt nyújtani.
Ehhez hozzájárul még az epizódok felosztása, amitől eleinte iszonyatosan idegenkedtem. Hogy egy évad csak három részt tartalmazzon? Egyenesen kínzás! És igen, ezt utólag is annak tartom, hiszen lehetetlen kibírni nélküle. Bár kárpótlásul másfél órás részeket kapunk, szóval tulajdonképpen a sorozat egy évadban három filmet ad a nézőknek, de ez nem tűnik fel. Sokszor rövidebbnek éreztem, mint a jól megszokott negyvenöt perces epizódokat. Nos, Bergson relatív időelmélete valami ilyesmiről szól...
Hogy a szereplőkön és a brit akcentuson kívül mi miatt nem lesz unalmas ez a másfél óra? Ide tudom sorolni a csavaros fordulatokat, a kiforrott karaktereket, Sherlock borzasztó zsenialitását, és magát a nyomozásokat. Nem egyszerű "ki ölt meg kit" kérdéseket tesznek fel a Sherlock-féle ügyek, sokkal többek, nehezebbek, érdekesebbek és agytörősebbek ezek, a sorozat részről-részre felülmúlja önmagát. Egyszerűen nem tudod megunni a három évad alatt azt, ahogy Sherlock ránéz egy személyre, és egy pillantás alatt teljesen igaz karakterrajzot ad az illetőről, sőt azt sem, hogy Sherlock olyan iszonyat bunkó. A sorozat másik velejárója a humor. Ó, egyszerűen minden részben van valami, amin muszáj nevetned, és ez általában maga Sherlock. De ott van az is, hogy a sorozat érzelmi oldala is iszonyú erős, -spoiler alert- a második évad fináléja konkrétan szétmarcangol élve.
A sorozat persze nem csak a tényleg zseniális ügyek körül forog. Sherlock és Watson magánélete (főleg inkább a harmadik évadban) eléggé előtérbe kerül, a három évad során pedig iszonyat erős barátság alakul a két szereplő között. Ez persze mindkettejük személyiségére kihatással van, és ami nagyon tetszett, hogy ezt tökéletesen ábrázolták, és nagyon élethűen visszaadják a képernyőt.
Ami még hatalmas piros pont, az a sok játék, amit a sorozat űz veled. Hiszen minden egyes alkalommal elkezdesz agyalni, próbálsz úgy gondolkodni, mint Sherlock, de aztán bumm, rájössz, hogy ez nem lehetséges. Hogy miért? Nos, ezt kedves zsenidetektívünk minden ötödik percben bebizonyítja nekünk. Mindig de mindig túltesz saját magán, mindig megismerhetjük egy új oldalát. És mi a legjobb? Hogy nem csak pozitív van neki. És ez teszi még inkább szórakoztatóvá az egészet.
Kedvenc karakter: Sherlock, Jim Moriarty, Watson, Mrs. Hudson
Kedvenc évad: Első (igazából mind)
Kedvenc ügy: Bár mind egyedi, teljesen más és zseniális, talán aaa... nem tudtam döntést hozni
Egy kis érdekesség: Jeremy Brett ugyancsak sorozatban alakította Sherlockot, mint Cumberbatch, sőt, Brett Hamlet szerepét is magára öltötte, ahogyan azt Cumberbatch is tenni fogja.
Figyelmeztetés: erősen addiktív sorozat. én szóltam. |
| 100% cumberbitch |
Címkék: kritika, sherlock, vélemény, véleményezős
Most ha valami nagyon frappánsat szeretnék írni, így kezdődne a bemutatkozó szövegem: sziasztok, sajnos nincs nevem, a szüleim elfelejtettek adni, mikor csatlakoztam az emberek közé. Az a helyzet, hogy ez nincs így, már 19 éve élek a Rebeka névvel. Eddigi netes életem során becksie néven blogoltam és voltam jelen, de most a májuslány mellett döntöttem. Úgy éreztem, elkezdődött bennem valami változás, így egy új blog létrehozásával szükségem volt egy új névre is. Szeptembertől hivatalosan is végzős leszek, addig is próbálok erre erőt gyűjteni. Tele vagyok tervekkel, célokkal, fokozatosan magasabbra helyezett elvárásokkal, de ugyanennyi motivációval, tonnányi véleménnyel, amit úgy döntöttem, ideje megosztani. Erre pedig legjobb hely egy blog. Mivel az emberek hajlamosak nem meghallgatni, valahogy sosem tudom kifejteni magam úgy igazán. Meg bár hiába jön rám napi szinten a szómenés, akkor sem tudom magamat kifejezni szóban rendesen. Írásban minden sokkal könnyebben megy. Olyankor nem hazudok önmagamnak, valahogy minden igaznak tűnik. Viszont az írással nagyon furcsa kapcsolatom van. Egyrészt nem tudnék élni nélküle. Egy-egy leírott szó és máris könnyebben megy minden. De nem akarok közhelyekbe bocsátkozni, tudniillik utálom őket, mint ahogyan elég sok dolgot a világon.
Layout name: SOMETHING! / Version (**)